A cselló (gordonka, kisbőgő) egy nagy hangterjedelmű basszus fekvésű vonós hangszer, és hasonlóan eme hangszercsalád (hegedű család) többi tagjához, vagyis a hegedűhöz, a brácsához és a nagybőgőhöz, ez a hangszer is négy húrral rendelkezik, melyek kvint távolságra vannak egymástól. A nagybőgő és a mélyhegedü közt a közép helyet foglalja el alakja és hangterjedelmére nézve. A legmélyebb húr, vagyis a csellón elérhető legmélyebb hang a nagy C, ezt követi a nagy G, a kis D és kis A húrok. Így a cselló hangolása pontosan egy oktávval van lejjebb a brácsához képest, egy oktávval és egy kvinttel a hegedűhöz képest. A hegedűvel és a brácsával ellentétben ezen hangszert játék közben a földre kell támasztani és ülve játszani rajta.
A csellónak szánt kották basszuskulcsban, esetleg tenorkulcsban (ez egy fajta C-kulcs), vagy esetenként violinkulcsban íródnak. A violinkulcsos írás elsősorban a barokk zene időszakában volt kedvelt, igaz ekkor a G-kulcsban leírtakat egy oktávval lejebb kellett játszani. Mély hangjai kitűnően betöltik a zenekari basszus szólam funkcióját. A magas regisztere pedig képessé teszik vezető dallamok játszására is. Mivel a csellistának bal kezével nem kell tartania a hangszerét, szabadabban mozoghat a hangszer fogólapján. Bár nagyobb távolságokat kell bejárnia a bal kéznek, mint mondjuk a hegedűnél, ez a cselló sajátos játéktechnikájával nem okoz nagyobb problémát. A cselló a hegedű után a legdallamosabb vonós hangszer, melynek hangja legközelebb áll az emberi hanghoz.
A cselló név az olasz violoncello (= kis violone) kifejezésből jön, ami utal a származására is: az idejétmúlt violonének a viola da braccio családból származó megfelelője. A magyar név egyébként téves; a cello egyszerűen csak a kicsinyítőképző a szóból. A hangszert korábban (lásd lejebb) basszushegedűnek hívták, (németül: Bassvioline, Bassgeige, (franciául: basse de violon ill. (olaszul: basso di viola da braccio). Később a hegedű violoncino becézgetését kapta a hangszer. A violone (szószerint nagy viola) mindig is azokat a hangszereket jelezte, amelyek nagyobbak és mélyebbek voltak a normál basszushangszereknél. Giulio Cesare Arresti 1665-ben íródott 12 triószonáta c. művében használja először a csellóra a kis violone megnevezést, amiből végül is kialakult a mai név. Az eredeti magyar neve a kisbőgő. A gordonka a cigány nyelvből került át a magyarba. Manapság az előbbi szinte soha-, az utóbbit viszont nagyon gyakran használjuk.
A cselló felépítése nagyban hasonlít a többi ? már fentebb említett ? vonós hangszer felépítéséhez, a hegedűéhez, a mélyhegedűéhez, és kismértékben a nagybőgőéhez. Eltérések elsősorban az eltérő hangolással összefüggésben a geometriai méretekben és arányokban vannak. A cselló nagyobb, mint a hegedű vagy a mélyhegedű, de kisebb, mint a nagybőgő. A cselló hangolása egy duodecimával (oktáv + kvint) mélyebb, mint a hegedűé, tehát az általa létrehozott hangok hullámhossza háromszorosa a hegedű megfelelő hangjainak. Ha ennek megfelelően lennének meghatározva a méretei, akkor egy nagybőgőhöz hasonló méretű hangszert kapnánk, hatalmas menzúrával, amin csak nagyon nehézkesen lehetne játszani. Ehelyett a hangszer korpuszhosszúsága, menzúrája csak kb. kétszerese a hegedűének, viszont vastagsága három-négyszerese. Így a hangszer üregtérfogata jelentősen meg van növelve, ugyanakkor a viszonylag kis menzúra a balkéz számára könnyed játékot tesz lehetővé. Amiatt, hogy a cselló hangolásához képest kicsi a tetőlapjának felülete, annak legmélyebb rezonanciahelye viszonylag magasan, 180 Hz körül van (hegedű: 400 Hz), tehát a mély hangjainak csak második, legfeljebb első felhangját erősíti. Ebből adódik a cselló szólisztikus, basszusban kissé testetlen hangja. Ez az akusztikai sajátosság sajnos abban is közrejátszik, hogy a csellón jóval gyakrabban jön létre farkashang, mint más vonós hangszeren. Még egy eltérés: a cselló menzúraaránya (a nyereg és a nyak csatlakozási pontja közötti távolság, illetve ugyanezen pont és a láb közötti távolság aránya) más, mint a hegedűnél. Amíg a hegedűnél ez kettő a háromhoz, addig a csellónál hét a tízhez. (A két távolság összegét, a nyereg és a láb közötti távolságot, vagyis a húr rezgő hosszúságát nevezik menzúrának.)
További információk